-Vic, gyere már! Nem lesz bajod. Ebből nem maradhatsz ki. - Pillantok a barátaimra Mind jelzi, hogy siessek és menjek végre. Még sötét van, hamarosan kel fel a nap. Egy kis ideig még hezitálok, nem lenne szabad ezt tennünk és nem is túl biztonságos. Hiába vagyunk a búvóhely közelében, akkor sem az. Nem, nem, nem. Viszont annyira szeretném...
-Na jó, megyek. - Sóhajtok, majd felpattanok a bringámra és már tekerek is a többiek után. Mivel csak éjszaka repülhetünk, ezért nem változhatunk át draki alakba, muszáj bringával mennünk. Gyalog túl messze lenne. Hamar utolérem őket, mindenkinek olyan jó kedve van, mintha semmi gondjuk nem lenne. Lehet, hogy nincs is, csak én vagyok az akinek ennyi teher van a vállán. Én leszek az aki e miatt kapni fog ha nem érünk vissza időbe.
A táj szép, mindenhol fák és hegyek csúcsai magasodnak ki. Sokszor búvóhely után kutatok ilyenkor, ha véletlenül vadászok találnának ránk... ki tudja, hogy meg tudnék e előlük szökni. Lehet, hogy nem menne. Sosem lehet tudni... Nem tekerünk messzire, csak az első kilátóra, ami egész közel van a falkához. Itt szoktunk az éjszaka leple alatt körözni és felmérni a terepet. Olyankor biztonságba vagyunk... valamennyire. Megtorpanok a bringám mellett, a többieket nézem ahogy a földre dobálják ruháikat. A legjobb barátnőm hátranéz, majd int sürgetőn fejével, hogy menjek már. Nem vagyok szégyenlős, ezerszer átéltem már ezt, csak még mindig bánt a dolog...
Csak azért nem szeretném megtenni mert a legutóbbi alkalomnál anya jött utánam és rángatott haza. Nem akarok megint szobafogságba kerülni hogy ne tudjak hetekig repülni. Nem lenne jó. Közelebb lépek a többiekhez, levetem ruháimat, az egyik bokor mellé dobom és felnézek az égre. Már kezd felkelni a nap. Belemerülök a látványba, közben feltámad a szél. Valójában nem is a szél, hanem a többiek szárnycsapásai. Draki nyelven szólnak utánam, én pedig elkezdek manifesztálni. Széttárom karjaim. Az érzés már nem fáj, régebben sokkal fájdalmasabb volt és megerőltető. Már számtalanszor átváltoztam. Bőröm vörössé válik, arcom megnyúlik. Megnövök egy kicsit a magasságomhoz képest, szárnyaim is előbukkannak. Kinyújtóztatom őket, sárkányszememmel a többieket keresem. Végre felszállhatok, teljesen manifesztáltam. Lendületet veszek, és a következő pillanatban már az érzés magába ránt. A repülés érzése. Ezt nem lehet megmagyarázni mennyire jó. Ahogy a lenge szél szárnyaim alá kap, ahogy suhanok a levegőben...
-Vic! Versenyezzünk! Most tuti gyorsabb leszek mint te. Gyakoroltam ám. - Elmosolyodom, már amennyire látni lehet sárkány arcomon. A 'célvonalhoz' állok legjobb barátnőm mellé. Vizi draki. Ők nem arról híresek hogy mennyire gyorsak. A leggyorsabbak persze az Ónixok. Viszont a legutóbbi éjszakai repülésnél Ericet mégis lehagytam. Nem tudnak semmit az én fajtámról, lehet, hogy rossz volt az eddigi fajismertetésük, miszerint ők a leggyorsabbak. Lehet, hogy én. Barátnőm viszont bizonygatni akarja, hogy nem! A vizi draki a leggyorsabb.
Amikor meghallom a rajt üvöltést, elkezdek sebesen csapkodni szárnyaimmal. Ő egy kicsit elhagyott, de ez mind csak azért van mert nem akarom rögtön az elején fitogtatni az erőmet. Ahogy megérzem az erősebb fuvallatot ráfekszem szárnyaimmal és suhanok, megpördülök. Ez az érzés! Egyre gyorsabb vagyok, a következő pillanatban azt veszem észre, hogy már le is hagytam őt. Messze kerültem tőle. Visszafordulok, látom bús arcát. Nem szólal meg, csak a napra néz. Mindjárt felkel, pár másodperc. Gyorsan odarepülünk a többiekhez, szép lassan demanifesztálok. Újra ember vagyok. Furcsa érzés ilyenkor két lábon járni. Ha tehetném, mindig csak repülnék...