Just light me up, when I'm down

Nincsen semmi más, csak sötétség. Meghaltam? Mert ha igen, ez kicseszettül nem a mennyország, hiszen nincs itt Nettie. De még a pokol sem, mert ott legalább lenne elég sör. De se Nettie, se sör. Akkor hol vagyok? Tisztítótűz nem létezik... Akkor esetleg élek? Valószínűleg igen, de nincsen semmi más, csak rohadt nagy feketeség, és az agyam is olyan rohadt nehéz, hogy ki sem tudom nyitni a szemeimet. Nem mintha akarnám, hiszen tuti bedugtak a Szent Mungóba. Arra is nagyon haloványan emlékszem, hogy mi történt velem, és hogy miért fekszek itt... Meg mióta, de éreztem valakit. Hogy megfogja a kezem, hogy a nevemen szólít... És talán még azt is hogy sírt néha. Pedig engem nem kell siratni, ha meghalnék, dobjanak egy gödörbe, meg adjanak két lapát földet, és minden el is van intézve.
De a sötétség, mintha egyre eltűnne, és kezdené átvenni a helyét valami... Valami fény? Esetleg igen. Talán mégsem haltam meg és... Élek. El sem hiszem, hogy élek! mégis mi a holdkóros murmánc farka történt velem? Hol vagyok? Mióta vagyok itt? Ki a franc tudja a válaszokat. Egyre biztosabban érzem magamban a tüzet, érzem ahogy a szívem újra a normális ütemben kezd el verni, és a vér újra átjárja a testemet. Érzem, ahogy lassan visszatér belém az élet. Pedig már éppen elhagyott volna, és most valaki visszaküldött. Hogy miért? Bosszút álljak? Vagy ne? Mondjam meg Nettie-nek hogy halálosan belé vagyok esve? Vagy hagyjam az egészet a francba? Akkor pedig Kevinnel fog menni. Már ha ezek után még szóba fog vele állni, hiszen miatta kerültem ide... Hova is? Szerintem a gyengélkedőn lehetek.
A szemem még mindig csukva van, de a külvilág egyre tisztábbnak tűnik. Érzékelem, hogy nem vagyok egyedül, és az a valaki, aki itt van mellettem csak egy ember lehet. Felismerem az illatát, ami engem annyira elbódít. Amiért képes lennék egy tűzokádó sárkány elé vetni magam... Illetve, akiért: Nettie. Látom magam előtt a szőke fürtjeit, a csodás alakját a... Az egész lányt. Hogy lehet belezúgni ennyire valakibe? Teljesen érthetetlen.
- Nettie? - erőtlenül nyögdécselem ki a nevét, szemeim lassan kinyílnak, és megpillantom Őt. Nem vagyok erőm teljében, de egy halovány mosolyra futja. Nagyot dobban a szívem, és megpróbálom felküzdeni magam ülő helyzetbe, amiből annyi jön össze, hogy félig fel tudok ülni. Kicsit még mindig kótyagos vagyok ugyan, de egyre jobban érzem, hogy élek. És ez a fontos.
- Élek. - bár ezt ő is látta, így egy olyan információval gazdagítottam tudástárát, amit bizonyára ő is észrevett. Tehát újabb piros pont Jim, nagyszerű az ítélőképességed... Mint mindig!
- Remélem nem ijesztettem rád... annyira. - erőtlenül elmosolyodom, és belepillantok a szemeibe. Atyaég, azok a szemek. Az enyémben pedig könnyek gyűlnek, és hagyom hogy lefolyjanak az arcomon. Örülök, hogy élek.
.

Just light me up, when I'm down

Igazából kezdtem örülni annak, hogy meghalhatok. Miért? Egyszerű nagyon, de nagyon a képlet. A képlet mégpedig az, hogy ha meghalnék, akkor talán nem kéne többet ezzel a sok gonddal törődnöm, ami köztem és Nettie között bonyolódik. Igen, mert nagyon sok gond van. Például az hogy én szeretem és ő pedig nagyon nem szeret engem. Hiába, ha egyszer ezt hozta az élet, akkor ezt hozta az élet. Vagyis én ezt gondolom. Aztán, hogy ebből mi igaz? Nem tudom. Én már annyi mindent nem tudok, és ezt elmondtam Nettie-nek is. Mert tud arról, hogyan állok hozzá. Legalább is remélem, hogy tud arról, hogyan állok hozzá. Mert ha nem, akkor megette az egészet a fene, és akkor szépen Kevin el is vette tőlem. Azt pedig nem akarom, én küzdeni akarok érte, és küzdeni is fogok. Mert érte igazán érdemes… Legalább is erről szól a fáma. Hm. Volt olyan, hogy én küzdöttem egy lányért? Fogalmam sincs, szerintem nem. Mert nekem igazán soha nem kellett senki, egészen eddig a pillanatig. Mert most már kell bizony Nettie, és nem is fogom elengedni. Azt hiszem. Azt hiszem hogy megszolgáltam a szerelmét, hiszen miatta hülyét csinálok magamból minden egyes nap, amikor velem beszél, vagy amikor mellettem ül. Sajnos ez egy olyan dolog, amit nem lehet kiölni belőlem. Fogalmam sincs, hogy miért. Első óta barátok vagyunk de én viszont többet is érzek. És fogalmam sincs hogy mióta szerettem ennyire belé, és őszintén? Nem is érdekel a válasz rá. Csak szeretem és ennyi.
- Azt hiszem, hogy megvárakoztattam valaki olyat, akit nem kellett volna. – halkan elnevetem magam, ami viszont jót nem tesz, hiszen iszonyúan gyenge vagyok, és még mindig fáj mindenem. Szerintem van még méreg a szervezetemben. Vagy ha nincs, akkor csak az utóhatását érzem. De azt nagyon érezhetem…
- Igen, én élek, de az a patkány nem fog élni. Csak engedjenek ki innen, nem fog kelleni pálca. A két szép kezemmel is meg tudom fojtani… Az egyszer biztos. Úgyhogy jobb, ha felkészül. – kedvesen elmosolyodok, de szemeimben kegyetlen tűz lobban fel. És ne akarjon a szemeim elé kerülni, mert megölöm. Soha nem öltem még embert, viszont ő kiprovokálta azt, hogy határok és korlátok nélkül játsszak. És úgy is fogok. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Pohárról jut szembe, Nettie megkínál, én pedig el is fogadom. Viszont amikor mondja hogy mennyi ideig feküdtem, majdnem kiköpöm a vizet, amit éppen lenyeltem, egy lendülettel felülök, lehúzom a vizet és pattanok ki az ágyból.
Persze azzal alig számoltam, hogy az egy alsógatyámon kívül semmi nincs rajtam. De ez jelenleg nem foglalkoztat. Megkapaszkodok az ágyban.
- Mennyi ideig? Három hét? Azonnal megölöm, megtalálom és a lábait a nyaka köré tekerem. Hol vannak a ruháim?! – jelenleg egy hegyomlás sem tarthatna vissza a tervemtől. Azonnal meg akarom találni azt a patkányt, és megölni. Illetve... Egy valami visszatart. Az hogy annyira gyenge vagyok, hogy a hirtelen mozgolódástól az ágynak esek.