Reggeli van, én meg baktatok le a nagyterembe. A mai reggel valahogy egészen különleges, hiszen ma van a Famine kontra Amira kviddicsmeccs. Én is játszom, már második éve. A gyomromban ugyan nincsen már hatalmas ideg, azonban a drukk még mindig bennem van. Mi lesz ha kikapunk? Pont a Famine ellen? Akkor átveszik a vezetést a házak közötti versenyben, amit tavaly olyan nehezen szereztünk meg. És akkor megint nem kerülök a háztársaim szeme elé, hiszen a legtöbb pontot miattam veszíti az Amira. Tudom, tisztában vagyok vele, ahogy azzal is hogy nem tudom magam féken tartani. Ha nem átkozhatom meg a nekem nem szimpatikus embereket, és nem mehetek Reed-hez minden második nap büntetőmunkára, akkor nincs is értelme az életemnek... Vagy van?!
Egy mindenképpen van, akiért megéri reggel felkelni. Azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy Anette soha nem fog úgy érezni, mint én. Hiszen ő Faminés, neki megvannak a Faminés barátai, nekem meg... Nekem meg csak ő van. Szerintem rohadtul nem tudja, hogy szerelmes vagyok belé. Mert konkrétan évnyitó ünnepség óta alig pár szót váltottunk, és... Tulajdonképpen nem is ül mellettem. Mert elült valami idióta gyerek mellé, aki próbálja megszerezni. És ahogy sejtem elég jó úton halad, hiszen vele megy Wilardba a következő hétvégén és... És rohadtul nem velem. Fene egye meg.
És én? Nos én úgy döntöttem hogy nem megyek le. Inkább kiosonok este, hozok pár mézbort, és leiszom magam a sárga földig, mert szerintem sokkal izgalmasabb, mint bámulni hogy ott enyelegnek. A hányinger is rám törne. Főleg azért, mert az a talpnyaló van ott, és nem én. Milyen jó, hogy ma ő is játszik. Ma lemosom a pályáról, és megmutatom, hogy én akkor is jobb vagyok. Azt hiszem ez a mai meccs nem csak a két ház közötti rivalizálásról fog szólni, hanem... Hanem arról is hogy kié lesz Anette.
Ahogy belépek a nagyterembe sok szem szegeződik rám. Egyesek biztatóan megveregetik a vállam, a Faminés asztal felől egyöntetű fújolások jönnek, de inkább oda sem figyelek. Illetve egy hajzuhatagon megakad a tekintetem, amint azzal a Kevinnel, vagy kivel beszélget.
- Szia Nettie! - köszönök oda neki, de amint odafordul, és rám mosolyog, hasra vágódok. Az egész nagyterem röhögésben tör ki, és én... Én pedig szitkozódva felállok, helyet foglalok az Amirás asztalnál, és csendesen falatozni kezdek. Nem beszél velem. Én sem beszélek vele, ennyire egyszerű a képlet. A reggelim után elindulok a pályára, hogy végre kezdetét vegye a kviddicsmeccs.
A szurkolók éljenzése aztán feltölt adrenalinnal, ahogy végigsétálok a pálya gyepén. A sípszó után rugaszkodok el, és a pálya felett körözök, a cikeszt keresve. A Famine már hússzal vezet, és az a talpnyaló Kevin pedig engem követ, hogy ha megtalálom a kis arany golyót, ő jöjjön utánam...
Aztán meg is pillantom a cikeszt. Eszeveszett száguldásba kezdek, hátranézek, de Kevin sehol és akkor... BUMM!

***

Nagy feketeség. Semmit nem látok, semmit nem tudok, de amint kinyílik a szemem a gyengélkedőn találom magam. Hogy a francba kerültem ide?! Mi történt velem?! Meddig feküdhettem itt? A franc se tudja. Viszont az első, akit megpillantok az ágyam szélén egy szőke hosszú hajú leányzó... A szívem kettőt dobban sebesen, de felkelni nem tudok.
- Nettie?! -