– Úgy sietsz, hogy a kisebbet már észre sem veszed… –sziszegtem az ajkaim közül, mikor megpillantottam a sarokban lapulva a bejövő férfit. Noha a sziszegés, inkább a szisszenés elnyomása miatt történt, ugyanis az oldalam jobb oldalon elég szép sebből vérzett. A képességem alább hagyott, valamiért képtelen vagyok a gyógyulásra koncentrálni, a pálcás gyógyítást meg soha nem alkalmaztam. A keresztapám irodájában vagyok, elbújtam az egyik sarokba, ahonnan jól ráláttam az ajtóra. Igazából nem hibáztatom, takarásban voltam, nem akartam, hogy bárki is meglásson. Nem éppen jó hírrel léptünk le innen az ikertesómmal, szóval… Feltápászkodtam a földről, és a falnak támaszkodtam. Néhány vércsepp hevert a földön, talán abból rájöhetett volna Alex, hogy itt vagyok, de felesleges ezen rágnom magam. Idejöttem, mert segítségre van szükségem, és fogalmam sincs, hogy kihez fordulhattam volna. Megindultam a fal mentén, amit egy polc zárt el, és megakadályozott a továbbhaladásban. Áttértem annak támasztására, de a mozgás nem tett jót, és a vérző sebbe nyilallott a fájdalom. Pálcám kiesett a kezemből, és térdre rogytam.
– Keresztapa… se… segíts… –kérleltem, és talán annyi lélekjelenlétem volt még, hogy rá emeljem a tekintetemet. Ajj Liam… mit meg nem teszel, hogy sikerüljön a terved… A következő pillanatban viszont vízszintesbe kerültem. A fény kialudt, csupán a sötétség tátongott előttem, de abban reménykedtem, hogy nem hagy elvérezni a keresztapám… Remélhetőleg, mert ha igen, akkor gyorsan lezárul egy korszak, és a tervemnek is annyi.