Pár hete tudtam csak meg, hogy terhes vagyok. A szüleimnek még meg sem mondtam, hiszen már tudom előre mit fognak rólam gondolni. 21 éves és terhes? Túl fiatal még ehhez! Nem vagy eléggé felnőtt ahhoz, hogy gyermeket vállalj és még a jövőd sincs bebiztosítva... bla bla bla. Hát, nem terveztem, hogy 21 évesen majd babázni fogok, de ha már így alakult a dolog, akkor azt hiszem, el kell fogadom és fel kell nőnöm a feladathoz. Vajon jó anya leszek? Szeretni fog a gyermekem? Sok mindent másként fogok csinálni mint az én édesanyám. Nem minden tetszett a nevelésében és ezeket a dolgokat én nem így fogom kezelni.
Már megmondtam Georgenak is hogy mi a helyzet. Két éve vagyunk csak együtt és neki sincs még rendes állása. Egy kicsit meglepődött, de ahogy láttam az arcát... meg is örült neki. Tudtam, hogy nem lesz könnyű elmondanom és kicsit féltem is, hogy majd itt hagy egyedül a gyerekkel. Nem tudnám eltartani egyedül. Szükségem van Georgera is, hogy támogasson és hogy továbbra is velem legyen mint ahogy már sok éve teszi.
Már amikor elsős voltam a Wilianbe akkor jóban lettünk. Aztán csak barátok voltunk jó ideig, de ő mindig többet akart. És végül... hát nem tudom, hogy megbánásból e de összejöttem vele. Aztán most itt tartunk. Két év. Nem rövid idő. Ha eddig el tudtuk viselni egymást és nem mentünk egymás agyára, valamint ez nem ment a kapcsolatukra rá akkor miért ne? Miért ne lehetne hogy ő legyen az igazi?

Már érzem a terhesség jeleit. Sokat vagyok itthon és lehetőleg próbálok nem marhaságokon gondolkodni. Vigyázok magamra. Georgera is. Tudok mindenkire vigyázni még így is. Most már nagyon várom őt. Nagyon szeretném már, hogy végre elmúljon ez a 9 hónap és megszülessen.

-George, merre vagy már.... - Idegesen rágom a körmömet. Az eget figyelem, hátha esetleg küld egy baglyot, hogy tovább kell bent maradnia. Nem jön a bagoly. Sehol egy lélek. Egyre feszültebb vagyok és csak sétálgatok oda vissza. Aztán csengetnek Gondoltam, biztos megjött, csak elhagyta a kulcsát. Odalépek, gyorsan kinyitom az ajtót. Az apám az. Lehajtja fejét és szomorúan közli:
-Meghalt Becca. Egy bevetésen egy... csak egy gyakorlat volt... - Elfog egy pánikroham, a könnyeim folynak és folynak. Összeesek. Film szakadás, csak a feketeséget látom. Semmi mást. Belül is sírok, attól, hogy nem vagyok eszméletemnél.

A kórházban ébredek. Minden fehér. Én is az ágyam, a ruhám minden. Lassan kinyitom a szememet. Anyát látom meg. Rögtön elfog a sírhatnék. Látom, hogy az ő szemei is pirosak. Nem tudom, hogy Georgeot sajnálja e... hisz nem is voltak jóban. Halkan szólok hozzá.
-Anya, miért sírtál? - Arcomon végigfolyik egy könny. Azt alapból nem szeretem, ha anyát sírni látom. Lehajtja fejét, majd a kezét a hasamra teszi. El is felejtettem. A BABÁM. Odanyúlok én is, majd megijedve, remegő hanggal felnyögök.
-Miért nem mondtad el, hogy terhes voltál? Nem így csináltuk volna... - Elvetéltem. Elvesztettem. Soha nem fogom ezt kiheverni. Két fontos személyt elveszítettem most, hirtelen egy éjszaka alatt. Úgy érzem, George emlékét is el fogom felejteni, hiszen még a gyermeke sem fog rá emlékeztetni...